Rólam
Budapesten születtem, itt élek azóta is, és városlakóként sokáig nem érintett meg a természet szépsége. A kirándulást felesleges időtöltésnek tartottam, csak a barátnőm (ma párom) cipelt magával egy-két rövid túrára. Eleinte csak udvariasságból, ám később egyre lelkesebben mozdultam ki a városi környezetből, egy-két évig még barlangásztam is, természetesen már fényképezőgéppel a kezemben.
Első gépemet majd 40 éve kaptam, ám első természetfotós próbálkozásaimmal csak a Nimród Fotóklubban tett látogatásom után jelentkeztem. 1987-ben tagja lettem a klubnak, új barátokra leltem, a rendszeres találkozók, programok kiemelt eseménnyé, ünneppé váltak számomra. Ma tiszteletbeli tagja vagyok az egyesületnek. 1990-ben (szinte a klub megalakulásakor) a naturArt tagja lettem. Azóta együtt dogozhatok/fényképezhetek tehetséges természetfotós barátokkal. 1992-től 2007-ig a szövetség vezetőségi tagja voltam. Nagyon fontos volt számomra, hogy 1997-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége soraiba felvételt nyertem. 2000 őszén indult első önálló fotósiskolám, amely azóta is töretlenül működik. Nagy örömömre szolgál, hogy alapítója és azóta elnöke vagyok a tanítványaim által 2001-ben létrehozott Fényecset Fotóklubnak, amely 2003-ban önálló egyesületté alakult.
Ma már a természetben eltöltött idő ünnep számomra, egy pontosan meghatározható érzés. Ilyenkor felveszem a legszebb “foltos” ruhámat és úgy készülök, mintha templomba mennék. Úgy gondolom, ott is vagyok, amint olyan helyen járok, ahol ember által készített műtárgyak már alig akadnak. Mindegy, hogy csikorgó hideg vagy tikkasztó hőség van és húzza a vállam a 30 kg-nyi felszerelés. Itt elmúlik minden bánatom, lelassul az idő, a könnyű levegő szabadon tódul tüdőmbe és szárnyára kap az alkotókedv. Ez egy csodálatos érzés, a szabadság és egészség megfoghatatlan varázsa. Belső késztetésre ezt próbálom visszaadni fényképeimen. Szeretem a természetet, és úgy érzem, benne otthon vagyok.
“Tízévi, embert próbáló erőfeszítés után – a barátok és főleg a család szeretetének, segítőszándékának is köszönhetően – Zsila Sándor legyőzte korunk egyik rettegett, gyilkos betegségét. A legnehezebb az volt, hogy szembesülnie kellett saját magával, a hibáival és addigi életével, meg kellett változtatnia azt, ami rossz volt. Tudatosan élő, gondolkodó és fényképező emberré lett. Talán furcsán hangzik, de szerencsés embernek érzi magát. Elnyert díjai, a fotográfiai közéletben betöltött szerepe és a II. Országos Fotóheteken megnyílt első önálló kiállításának sikere azt bizonyítja, hogy magas színvonalú hazai természetfényképezés tovább gazdagodik vele.”
Szarka Klára (Fotó Videó, 1999/3 szeptember, részlet)